Boldog akarsz lenni?Adok egy tanácsot,s ha elfogadod rögtön megtalálod!!!!!Titkaid örizd felve,mint a kincset,mert ki ma barátod ,holnap ellenséged!Tudod,mindenkinek van barátja,kinek szivet ,lelketkitárja.De mikor azt hiszed ,titkaid megörzi ,akkor fogsz benne a legjobban csalodni!Pedig csalodni fáj ez régi dolog.Igy volt es igy lesz mig a Föld forog.De ezt elkerüld,annak is van modja.Ne hallgass te másra,csak szived szavára.S ha a szivedre hallgatsz ,s nem törödsz te mással .Sem az emberekkel,sem a nagyvilággal ,megtanulsz szeretni,s igy már el is érted céljat életednek!!!!!!!!!!!!!!!:)

"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha csillan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érzem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!"

"Mint szakadék szélén örült zenész,
úgy táncolok szíved peremén.
Ránts magaddal!....hogy szárnyak nélkül is
repülhessek feléd!"

"Élvezem én az életem veled
Hívogat a szavad, simogat a kezed
Ajkaink összesimulva
Csókod édesen olvad ma
Szívem epedve reád vár
Mi az mi téged rabként zár
Nem enged hozzám szabadon
S én kívül maradok a falakon
Nem bírom soká nélküled
Hívó szóm mért nem leled?
Míg kétségek között remélek
Szerelmes vágyban elégek."

"Csillagokat nézel, szép csillagom.
Ég ha lehetnék, két szemedet nézném csillagom ezreivel."

"Ne félj hát, mert veled vagyok...
Ne félj, mert megváltalak, neveden szólítalak, az enyém vagy
Ha tengereken kelsz át veled leszek
És ha folyókon, nem borítanak el ...
Mert drága vagy szememben, mert becses vagy nekem
És szeretlek!"

"Szeretném ajkad izét szomjazni olthatatlanul,
tested melegét magamba szívni, láthatatlanul
ott lenni minden jóban,
minden kimondott mondatodban,
az ételeidben a mosolyodban,
lépéseid ritmusában, sóhajaid párájában,
minden gondolatodban."

"Szeretnék szemed kútjába merülni,
mélyére szállni, s odalenn
megérinteni, ha már egyedül vagyok
a végtelent."

"Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
- s hogy ez megeshetett,
úgy érzem :becsesebb
életnél, halálnál."

"Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
megmértük végre: mekkora lehet Két végtelen!
- Se győztesen, se vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!"

"Az vagy nekem, mint földnek az ég.
Az vagy nekem, mint égnek a kék.
Az vagy nekem, mint télnek a hó."

"Sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok
Néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
Aki nem kér semmit, csak néz és imád,
És nem akar lenni, csak általad,
Csak árnyéka annak, ami vagy."


"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő, s áradó vagy bennem, mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
a zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben, s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
a téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon, és csöppje hull a méznek
s mint szivárvány golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ
s idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben."

"Az az ember, akit bennem szeretsz,
természetesen jobb nálam:
én nem vagyok ilyen.
De te szeress, és én majd igyekszem,
hogy jobb legyek önmagamnál."


"Rohanj hozzám, de csak hozzám
Ne hozz semmit nekem csak magad!
Nem vagy álom, nem vagy emlék,
Nem vagy elfelejtett gondolat!
Hagyd az ajtót tárva-nyitva
Rohanj hozzám, hogy már lássalak...
Vedd könnyen, ami nehéz velem
Tedd többé, ami kevés nekem Ölelj engem, erősebben
Bűvös körödben vágy éget el
Rohanj hozzám, de csak hozzám,
Ne szaladj el tőlem hirtelen...

Vedd könnyen, ami nehéz velem
Tedd többé, ami kevés nekem... "

"Írnom kell, rólad, rólam,
érzéseimről, neked, magamnak.

Örök igazság: a szerelem
a legnagyobb, a legszentebb
dolog, mit ha nem ismersz
nem vagy nő, nem vagy férfi.
Kell valaki, aki megért téged,
kell, hogy úgy érezd megérted.
Valaki, ki úgy érzed, szeret,
s a csókodtól, mint egy levél megrezeg.
Vele álmodsz, vele ébredsz fel.

Keresed, örülten, vágyaktól vezérelten
s ha megleled, s azt hiszed, a tied,
soha el nem veszted, mint esőcseppet
a végtelen tenger, elnyel, magába fogad
a csoda, a gyönyörű, tiszta, mély szerelem.
Elvarázsolódsz, megismerkedsz, a barátod lesz,
a varázs, a mágia, az ezerszer-ezer csoda,
megnyugszol, béke lesz a szívedben,
és ha ez az igazi, ragyogsz, és ragyogtatsz.

...


Megtalálod az igazit, rád talál a szerelem,
a nyolcadik, a legnagyobb csoda, földöntúli,
mindenek feletti, úgy tekint rád, mint kisbaba
ártatlan szeme minden újra, szépre
csodálkozón, kérdőn: velem is megeshet
valóban, igazán, létezhet?
Minden más értelmét veszti, ócskáshoz kerül,
hisz tündököl, minden mást elhamvaszt a
szerelem vérvörös lángja.

Mondd gondolsze még rám valahol magányos orán?
Tudnál ugy mint rég szeretni csak egyet ugy mint én?
Mondd tudnál ugy mint rég szeretni csak egyet ugy mint én?
Mondd akarnáde még forro könnyes csok izzét?
Mondd tagadnáde még a lángot mely mélyen benned ég?
Csak egy jo szot akarok ennyi még nekem is jár!
Kérlek szoritcsd a karom!!
Olyan vadul csokolt ojan átkozottul.
Meg kortyolom ez egy édes méreg mintha nem lenne holnap és félne a mátol.
Ahogy ö nézett ö átnézett rajtam
Most társam a bánat pedig nem ezt akartam!1
Rég elcsavargott már!
Tudom hogy mással jár igy kettönkböl már soha nem lesz egy pár!!!!

Mc GöZ,Hö$öK,Dark$ide,RapTorZ,Fedde Le Grand,El MaTaDoR,FaTaL BazOoKa...

Ace Ventura ~ Hiv a természet
Tolvajtempo
Amerikai Taxi
Padlogáz 1,2
Xmen

Irigy Honaljmirigy,Fábry,Uri Geller stb...

Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végső búcsújának épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik őket, ők is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s feledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már régen nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért, aki érte már régen nem zokog.
Talán ő már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettől a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont ő fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melyből lett e keserű tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hűen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam előtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tőle, az életemtől ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezéből a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig előre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érő zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelő karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetőre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égből hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élő.
Egy kivétel köztük épp ő.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívből szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az eső,
Szomorú az ég, épp ahogy ő.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedő test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemről fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett ő bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az eső csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esőben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegő hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielőtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tűz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihűlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törődni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tőle megválni.
Erősnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betűri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen első éjszaka, a szürkületből sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az eső újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idő elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésődött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhők közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívből, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hűn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyéről nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna..."